Eredet · 1600-ig

Falak és templomok finanszírozása az első feljegyzett sorsolásokkal

A lottók előbb a városokhoz tartoztak, mint az államokhoz. Ez az oldal a sorsolást követi az ókori sorsvetéstől a tizenötödik századi flandriai és hollandiai városi lottókig, majd a genovai fogadásig, amely a lottónak kilencven számot adott.

  • i. e. 400 körül
  • i. e. 1. század
  • 1445
  • 1500s
  • 1550

A sorsvetés döntéshozatali eszköz volt, nem pénzgyűjtési mód

A sorsvetésről szóló legrégebbi írott utalások a véletlent tekintik méltányos módnak egy kérdés eldöntésére. A Számok könyve leírja, hogy Kánaán földjét sorsvetéssel osztották fel a törzsek között, az evangéliumok pedig feljegyzik, hogy a katonák a keresztre feszítéskor sorsot vetettek egy ruhadarabra. A klasszikus Athénban sok közhivatalt sorsolással töltöttek be, a város pedig a kleroterion nevű, résekkel ellátott kőeszközzel véletlenszerűen választotta ki az esküdteket azok közül a polgárok közül, akik jelentkeztek. Ezeknek az eszközöknek töredékei fennmaradtak, és az athéni Ókori Agora Múzeumban láthatók.

Róma adta hozzá a nyeremény gondolatát. A szaturnáliai ünnepeken a gazdag házigazdák úgynevezett apophoreta ajándékokat osztottak ki: jelzőkéket húztak, és a vendégek azt vihették haza, amit a kéjük megnevezett. Suetonius leírja, hogy Augustus élvezte az ilyen játékokat a vacsorái közben, később pedig egyes beszámolók a császárt egy olyan nyilvános sorsoláshoz kötik, amelynek bevétele a város javítási munkáit szolgálta. Neróról azt is mondják, hogy nyereménykéket osztott ki nyilvános ünnepségeken. Ezek a nagylelkűség megnyilvánulásai voltak. A vendégek semmit sem fizettek, a házigazda pedig a hálán kívül semmit sem várt cserébe.

Egy modern könyvekben gyakran megismételt történet szerint a keno-hoz hasonló játékot Kínában, a Han-dinasztia idején játszottak, és az a Nagy Fal építését finanszírozta. Erre az állításra nincs kortárs forrás, a történészek később keletkezett legendaként kezelik. Azért említjük, mert az olvasók kérdezik, nem azért, mert a feljegyzések megerősítenék.

A flamand és holland városok a sorsolást közpénzügyi eszközzé tették

A tizenötödik században az Alacsony-országok városai ismerős problémával szembesültek. A falakat, kapukat és gátakat folyamatosan javítani kellett, az új adók pedig elégedetlenséget kelthettek. A nyilvános lottó egy másik utat kínált. Ahelyett, hogy kényszerítették volna a fizetést, a város felkérte rá a lakosságot, és aki jegyet vásárolt, kis esélyt kapott a tétnél nagyobb nyereményre.

A legkorábbi keltezett példát, amelyet a legtöbb történész idéz, L'Écluse-ből, a mai Sluis kikötővárosából ismerjük, amely a belga határ közelében fekszik. Egy 1445. május 9-i keltezésű városi feljegyzés olyan lottóról szól, amelyet a város falainak és erődítményeinek finanszírozására rendeztek. Gent, Utrecht és Brugge városi számadásaiban ugyanebből az évszázadból találhatók kapcsolódó utalások, és egyesek a középítkezések mellett a szegények támogatását is megemlítik. A feljegyzésekből ritkán derül ki, kik vásároltak jegyet, de a nyeremények köre arra utal, hogy a kereskedők és a hétköznapi polgárok egyaránt részt vettek.

A mechanizmus változó volt, mégis egy közös minta rajzolódik ki. A vevők a nevüket vagy egy rövid jelmondatukat írták egy cédulára, és az összes cédula egyetlen edénybe került. Egy második edényben olyan cédulák voltak, amelyeken nyeremény szerepelt, vagy üresen maradtak. A tisztviselők mindkét edényből egyszerre húztak ki egy-egy cédulát, így minden név tanúk előtt párosult egy eredménnyel. Ha több ezer jegyet adtak el, ez napokig is eltarthatott, a nyeremények nyilvános felolvasása pedig önmagában is polgári eseménnyé vált.

Maga a szó is erre a térségre utal. Az angol „lottery” szót általában a holland loterij szóra vezetik vissza, amely a lot szóra épül, és olyan részesedést vagy adagot jelent, amelyet a sors juttat valakinek. Ugyanez a gyök áll a régi angol hlot szó mögött is, ezért beszélünk ma is valakinek a sorsáról az életben.

1. ábra — Faragott fa húzókerék, amilyet később nyilvános sorsolásokon használtak. Csak illusztráció.

Ezüst, szövet és egyházi javítások

Sok korai lottó érmék helyett árukban fizetett ki. Ezüstedények, faliszőnyegek és finom szövetek szerepeltek a nyereménylistákon, a legértékesebb tárgyakat pedig gyakran a sorsolás előtt kiállították a nyilvánosság előtt, hogy vevőket csábítsanak. Ez logikus volt olyan városokban, amelyek gazdagságát a posztókereskedelem adta. A szervezők így látványos főnyereményt hirdethettek úgy, hogy a készpénzkiadásaikat is kordában tarthatták.

Vallási és jótékonysági célok ugyanezt az eszközt használták. Az Alacsony-országok lottói kórházi munkákat és templomépületek fenntartását segítették, a 16. századra pedig a gyakorlat a Szent Római Birodalom városaiba is eljutott. Néhány vásárló rövid rigmusokat vagy jelmondatokat csatolt a jegyeihez, és ezekből a verses szövegekből több holland levéltárban is fennmaradt. Ritka betekintést nyújtanak abba, mit reméltek a hétköznapi résztvevők, ami általában szerény volt: egy hozomány, egy kifizetett adósság, egy kis szerencse.

Genova tanácsi fogadása adta a lotto kilencven számát

Olaszországban más forma fejlődött ki. A Genovai Köztársaságban a kormányzó tanácsok tagjait részben névsorsolással választották, a polgárok pedig fogadni kezdtek arra, mely nevek kerülnek ki. A történészek általában kilencven jelöltről beszélnek, akik közül ötöt húztak ki. Amikor a választások nem voltak elég gyakoriak a fogadási igény kielégítésére, a szervezők a neveket az egytől kilencvenig terjedő számokkal helyettesítették, és a fogadás választások nélkül is folytatódott.

Ez az olasz lotto és a sok olyan játék őse, amelyben kilencvenből öt számot húznak. Egy fontos ponton különbözött a flamand városi lottótól. Flandriában a vevő egy rögzített nyereménylistára vett jegyet. Genovában a játékos számokat választott, a kifizetés pedig attól függött, hányat talált el, így a szervező bevétele kevésbé volt előre látható. Azok a kormányok, amelyek később átvették a genovai modellt, kénytelenek voltak elfogadni ezt a kockázatot, vagy korlátozni a kifizetéseket. Firenzében és Velencében ugyanebben az évszázadban áruk sorsolásával foglalkoztak, így 1550-re mindkét forma terjedt az olasz félszigeten.

Mit tartalmaztak már az első sorsolások

A 16. század közepére a modern lottó legtöbb jellemzője már megvolt: előre megnevezett közcél, a szervező által visszatartott rész, tanúk előtt tartott sorsolás és a nagylelkűnek tűnő nyereménylista. A városokból viszont a méret hiányzott. Lottóik alkalmi események voltak, amelyek egyetlen projekthez kötődtek, és egy város akár éveken át nem rendezett újabb sorsolást.

A következő szakasz akkor kezdődött, amikor az uralkodók felismerték, hogy ugyanez az eszköz az egész királyságot szolgálhatja. Ez az elmozdulás a városházától a királyi kincstárig a királyi és állami lottókról szóló oldalunk témája. Az olvasók, akik érdeklődnek aziránt, hogyan honosodott meg a genovai játék az olasz városi életben, a regionális hagyományok oldalán folytathatják.

Az oldal forrásai között szerepel C. L'Estrange Ewen Lotteries and Sweepstakes (1932) című műve, John Ashton A History of English Lotteries (1893) című könyve az európai háttérhez, az Ókori Agora Múzeum kiadványai a kleroterionról, Suetonius Caesarok élete (Lives of the Caesars) című műve, valamint Belgium és Hollandia levéltári katalógusai.

Ez az oldal történelmet ír le. A ZuvaNeonFormul nem árul szelvényeket és nem ösztönöz játékra. A lottók csak felnőttek számára elérhetők, a korhatár országonként eltérő.